Egy darabig csak olvasgattam a híreket. Több száz menekült lépte át a határt, köztük asszonyok és gyerekek. Meneküléssel töltött napok, hetek, hónapok vannak mögöttük. Aztán olvastam a reagálásokat. A félelmeket. A támadásokat. A táborokról. Nem értettem semmit. Jó ideje nem veszek részt a világ azon szintjén, ahol a törvények, jog, politika zajlik. De egyre inkább nem értettem a dolgot. Meg kellett néznem a saját szememmel, hogy mi történik. Így lettem önkéntes aki segít a menekülteknek. Rengeteg cikk, hír, videó jelent már meg arról, hogy kik ők. Miért jönnek, és honnan. Férfiak, nők, gyerekek. Mindenki mást lát bennük, a helyzetben, attól függően, hol tart a saját egyéni útján. A saját Facebook ismerőseim között is sokféle hozzáállás van. Van aki támadja őket, van aki segít nekik, van aki hallgat. Hallgat, ahogy mindenki más is, akinek viszont tennie kellene valamit. Vihar előtti csend van a világban. Ami sokakat nyugtalanít már. A félelmet nem a menekültek keltik. Sokkal rosszabb ez annál. Ma már ott tartunk, hogy vadidegen ember üzenetet ír nekem a Facebookon, minősít, ítéletet mond felettem. Ez szomorú. 

Én nem tudok ezen a szinten kommunikálni. Nem akarom megvédeni sem a menekülteket, sem magamat. Ők elmenekültek. Valahonnan. Valamiért. Van köztük olyan akinek van még pénze. Valamennyi. Van aki napokon keresztül leveleket és füvet evett. Van aki megszült az úton. Van aki itt szült meg. Van aki itt vetélt el. Gyerekeket látok. Akiknek semmi másuk nincs, mint a rajtuk lévő ruha. Anyákat látok. Akiknek nincs másuk csak a gyermekeik. Apákat látok, akiknek hitet és biztonságot kellene adni a családjuknak. De most csak a menekülésig jutnak. Éhes embereket látok. Akik hálás szívvel vesznek el egy üres zsemlét. Akik azt mondják ti magyarok jó emberek vagytok. Miközben az utcákon, tereken alszanak, és a parkokban valaki elindítja a locsolót, miközben az 5 napos újszülött épp elaludna. 

A megoldásokat nem látom. Látom, hogy a sok civil aki tesz valamit, kimerül. Anyagilag. Emberileg. Látom, ahogy sokan a  teljes életüket háttérbe szorítva, akár még feláldozva is, megy előre. Minden nap. Minden éjjel. Újra és Újra. Megy, hogy enni adjon, annak akinek csak tud. Megy, hogy takarót adjon, annak akinek csak tud. Aztán haza megy, a szívében szomorúsággal, mert látja, hogy mennyi embernek nem tudott adni. Nem tudja látni, azt akiknek adott. Nem tudja látni azt aki hálás érte. Mert olyan sokan vannak akik segítségre szorulnak. Akiknek ebben felelőssége van, akiknek a menekültügy megoldásán kellene dolgozni nem tesznek semmit. Nem tesznek semmit, a saját népükért. Azokért az önkéntesekért sem akik napok óta segítenek. Azokért sem, akik félnek a menekültektől. Azokért sem akik ellenségesek a menekültekkel.