Emlékszel amikor gyermek voltál és gyűjtötted a kincseid? Amikor mèg felismerted egy tollpihében az őrangyalod illatát? Mikor apró csillogó kavicsokkal mint drágakövekkel raktad tele a zsebeid? Aztán puhára bèlelt kicsi dobozokban őrizgetted őket. Mikor magadban voltál, elővetted a kis dobozt, a tenyeredbe vetted a kincseid, nèzegetted, simogattad őket. Hallgattad a törtèneteket amiket meséltek, és álmodtad tovább őket. Vártad, hogy megmutathasd másoknak. Mesélhess róluk.  A gyermek aki voltál, ma is ott èl benned. Keresd meg, ismerd meg. Ő vár rád szüntelen. Vár, hogy végre észre vedd. Ő tudja, hogy kell bánni a legfontosabb kincseddel, a lelkeddel. Puhán, finoman. Tudja, mikènt mutathatod meg másoknak. Ismeri a törtèneteit. Amikor rajzolok, ő ott van velem. Boldog. Mert figyelek rá. Együtt alkotunk és mutatjuk meg a világnak mindazt amit mi látunk. Sokat írok a rajzról. Sokat is beszélek róla. De megmutatni így nem tudom. A rajz tanítással segítek, hogy egymásra találhassatok  és az èleted gyökeresen megváltozik. Te csak tudd, hogy Ő ott van és vár rád. Várja, hogy megérkezz hozzá. 

Kép forrás: internet