Telnek a napok. Rég elfeledett képek, érzetek jönnek elő. Figyelek. Befelé. Látok egy megsebzett gyermeket. Minden érintés, hang, fény fájdalmasan érinti. Frissek a sebek. 

Óvatosan közeledem hozzá. Halkan, vigasztalón beszélek hozzá. Lassan, nagyon lassan közeledem. Elmondom neki, hogy itt vagyok, megérkeztem. Vigasztalom csendesen. Mint egy anya. Mint egy felnőtt. Elmondom, hogy ismerem őt. Én ismerem. Látom a fájdalmát, ismerem a történetét. 

Már egészen közel vagyok. Óvatosan érintem. Szívem minden szeretét átadom az érintésben. Simogatom a sebeket, amik az érintés által gyógyulnak. Közben csak mondom.

-Ne félj. Már itt vagyok. Itt maradok. Segítek neked. Együtt vagyunk. A részem vagy. A legszebb,legjobb részem. Te vagy a lényegem. Mostantól minden más lesz. Nem zárlak be, hogy megvédjelek. Nem rejtelek el. Együtt lépünk ki a fényre és mutatjuk meg a világnak magunkat. Tessék világ, itt vagyunk. Ez vagyok. Én vagyok. Ilyen vagyok. Nincs szégyelni valóm, nincs büszkeségem. Erős vagyok. Nincs mitől féljünk. 

Làtom ahogy megnyugszik, ellazul a hangtól, az érintéstől. Látom ahogy a bőre, teste újra élettől ragyog. Látom a szemében a fényt, ami a legnehezebb időkben sem hunyt ki. Lassan készen áll. Készen az életre. 

Megfogom a kezét, halkan súgom indulunk. Rám néz, mosolyog. Boldog vagyok. Boldogok vagyunk. 

Hello Világ, itt vagyunk. Megérkeztem. 

Öleléssel

Csilla